Mezőkövesdi Városi Könyvtár
3400 Mezőkövesd, Madách u. 1.
Tel.: 49/411-439 Tel/Fax: 416-096
E-mail: matyovk@externet.hu
 |
 |
 |
|
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
TAKÁCS ISTVÁN (1901-1985)
 Mezőkövesden, törzsgyökeres matyó parasztcsaládban született.
A gimnáziumi érettségi
után Pestre került az Iparművészeti Iskolába. A festészeti szakra
iratkozott be, keserű nélkülözésekkel küzdötte magát előre. Öt
évet töltött itt el alapos munkában, mesterségének minden fogását
elsajátítva.
Származása meg is magyarázza művészetének egészen egyéni és kiváló tulajdonságait: színeinek ragyogó pompáját, dús változatú skáláját. Fajtájától örökölten azt a szédületes fantáziát is, ami különösen nagyobb méretű képeit jellemzi, de innen eredeztethető stilizáló képessége is, ami kisebb festményein tűnik ki, főképpen matyó madonnáin. Egyházművészetét mélyen vallásos szellem és a barokk ízlés mesterkéltségtől mentes átélése jellemzi. Színének drágakőszerű ragyogása, pompás muzikalitása, nagyszerű érzékkel való adagolása, kompozícióinak egyensúlyban tartott megbonthatatlansága, mozgalmas vonalvezetése, szinte kimeríthetetlen képzelőereje mind eleve meghatározta, hogy a barokk templomok festője legyen, s valóban alig van festőnk, aki megközelítőleg is annyira átérezné a barokk lelkiségét, mint ő. Mindezt maga is érezte, s ezért lépett az egyházi festő - kevés mai dicsőséget nyújtó - pályájára. Az egyházi festő misszionárius, ő írja ecsetjével a "szegények bibliáját", ő hirdeti színeivel a szegényeknek az evangéliumot, amit életcéljául maga is megfogalmazott. Különösen bravúros mennyezetképeit látványos gazdagság, magasban lebegő tömegek, égbenyúló távlatok és a föld könnyed összekapcsolása jellemzik. A bibliai és a földi szereplők fölött mindig nyitva áll az ég, az egyház és hazánk szentjeivel. Tökéletes folytatója volt a legnagyobb barokk mestereknek. Képeit gazdag képzelettel helyezte el korunk templomaiba, keze nyomán a templomok falai látszólag megnyíltak és szabad kilátást nyitottak az égi magasságokba. Külön fejezetet érdemelnének még gyönyörű szép matyó madonnái, melyeken a népi ízlés stilizáló művészi bravúrral fémjelzi nem mindennapi tehetségét. Főműve az egri bazilika két kupolafestménye és a magyar stáció képei. Az első kupolafreskója a magyarság hódolatát mutatja be a Teremtő előtt. A nagykupola freskóján az apokalipszis eseményeit egyesíti a művész egyetlen képbe és vetíti a szemlélő elé. A művésznek ez az alkotása az ihletnek, a tudásnak, az érzésnek és a mesterségnek olyan szerencsés elegye, amelyben az ecset valóban varázspálcának bizonyult. Jelentős megbízatásokat kapott a váci és a szombathelyi székesegyházban is. Aki az általa festett több mint kétszáz templomot meg akarná ismerni, annak az egész országot be kellene járni, de megérné a fáradtságot. Északon Sátoraljaújhely, délen Bajaszentiván, keleten Besenyszög, nyugaton Bozsok. Közben természetesen szülővárosának két temploma, ahol szétáradt tehetsége és semmit nem hagyott üresen. Művészetét nem vitte külföldre. Jó ezt felidézni most, amikor bizonyos fölénnyel kezdik szembeállítani az európaiságot a nemzeti gondolattal. Állította: "A feladat nem az, hogy Magyarországra a művészetet behozzák, hanem, hogy itt művészetet, éspedig magyar művészetet kell teremteni". Ezért festett főleg magyar szenteket, magyar embereknek. Mikor pedig 1956-ban biztatták, hogy hagyja el az országot, nyugaton néhány év alatt meggazdagodhat, azt válaszolta, hogy "amíg Magyarországon, a saját hazámban egy darab száraz kenyerem lesz, nem megyek külföldre foszlóskalácsért". Munkáiba belevitte szívének egész melegségét, vallásos áhítatát, az egész lelkét, hogy maradandót alkosson. Nem tikkadt el az izmusok útvesztőiben, a sablonok, a dekadencia beteges álmokat hajszoló küzdelmeiben. Lelke mélységének megérző ereje, érzelmi gazdagsága, nagy őszintesége (mely mentes volt minden filozofikus kiagyalástól), mély vallásossága, technikai készsége emelik az egyházművészet legjobbjai közé. Takács Istvánt a freskó éltette. Fogyatkozó erővel is, látástól vakulásig dolgozott, sokszor dideregve a hideg templomokban. A hozzáértők az ország legnagyobb későbarokk festőjének tartják, de ő szerény, talán túlságosan is szerény jellem volt. Nem dörgölődzött sem az egyházi, sem a világi hatalmasságokhoz. Ezért nem is akadt közülük művészetének igazán jelentős támogatója. Egyéniség volt, ezt nem adta fel soha. Művészete és elvei nem képezték alku tárgyát. Soha nem bírált másokat. Az időre bízta a döntést, ami érték megmarad, ami divat elmúlik? A sikerről így vélekedett: "A siker kívülről érdekesnek látszik. Nekem nem jelent semmit. Nem a sikerre vágyom, hanem igényre van szükségem. Arra, hogy érezzem, a munkámra szüksége van valakinek, hogy megértik, s freskóim prédikációként hatnak, sőt valamivel többek is annál. A szó elszáll, azt a napi gondok elfeledtetik, de én azt szeretném, hogy képeim újra áhítatot váltsanak ki, és az ég felé emeljék, reménységgel töltsék meg az emberek lelkét."
Talán nincs is olyan alkotása - legyen az egyházi vagy világi témájú, gyermekét tartó Madonna, vagy csoportkép a dolgozó parasztok életéről -, amelyekben ne lenne valami jellegzetesen matyó, ha másban nem, a színek bámulatos harmóniájában. Kiemelkedő szerepet vállalt a matyó hagyományok megőrzésében, a matyók életének, környezetének hiteles bemutatásában. Így mentette meg festészetében azt a színpompás világot, mely ma már csak múzeumi látványosság. Mintha az Isten napja teljes pompájában ragyogna ezeken a képeken. A színek élnek, világítanak, és hirdetik hitét az élet örök értelmében, bizalmát az emberekben. A színek sajátosan az övéi, ez az, amikor az ő festészete valahogy más, mint a reneszánsz - és más, mint a barokk. Talán úgy lehetne mondani, hogy a szó klasszikussá érlelt értelmében matyó. Takács István nem volt modern festő abban az értelemben, hogy nem hódolt be különféle tiszavirág-életű izmusoknak, de modern annyiban, amennyiben modern a minden idők tanulságait és szépségeit magában egyesítő örök művészet, és minden idők minden emberéhez szólván, a mai ember számára is megvan a maga mondanivalója. Vallotta: "a tiszta hitelű művészet a testnek tápláló kenyér, a léleknek tisztuló felszabadulás". Bán József Dala József és Takács István születésének 100. évfordulója tiszteletére rendezett gyűjteményes kiállítás katalógusa alapján.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||
 |
 |
|
| Impresszum | Észrevételek |